A munka kezdete

Luhrmann, miután eldöntötte, hogy új filmje musical lesz, mozgósította a Bazmark munkatársait, és Craig Pearce társforgatókönyvíró, valamint Catherine Martin látványtervezõ társaságában Párizsba utazott, hogy megírják a forgatókönyvet és alapos történeti kutatásokat végezzenek a századforduló Montmartre-járól. A korabeli Párizs és a Moulin Rouge világát úgy akarták visszaadni, ahogy az akkori közönség érezhette magát a zene, a tánc, a szex, a színház és a modern gondolkodás e sajátos kavalkádjában. Mindenrõl tudni akartak a kánkántól Toulouse-Lautrecen át az írókig és újságírókig, akik megörökítettték benyomásaikat a tizenkilencedik század végi mulatóról. A filmesek rájöttek, miben különbözött ez a klub a többitõl, mi adta modernségét. Leginkább az, hogy lehetõvé tette az addig szigorúan elkülönült társadalmi osztályok kötetlen érintkezését, hiszen itt szemtõl szemben találkozhattak az arisztokraták és a divatos gazdagok a kétkezi munkásokkal, mûvészekkel, világfiakkal, táncosnõkkel és munkáslányokkal. "A Moulin Rouge-t leginkább a 70-es években mûködõ New York-i Studio 54-hez tudnám hasonlítani - mondja Craig Pearce. - Az is olyan hely volt, ahol befolyásos gazdagok és szegény fiatalok együtt szórakoztak. Pontosan ez a gondolat motiválta Zidlert, a mulató egykori impresszárióját is. Õ és Joseph Oller építették fel a "Nõk palotáját", melynek lényege a kánkánnak nevezett táncõrület volt, a kor egyfajta megbotránkoztató sztriptíze."
Mialatt Luhrmann és Pearce a forgatókönyvön dolgoztak, Catherine Martin a párizsi tapasztalatokkal és a felhalmozott információkkal felvértezve hozzálátott a film látványtervének megalkotásához. Luhrmann elvárásait követve nem a történelmi tények szolgai újraalkotására törekedett, hanem hogy új, stilizált világot hozzon létre. "Mindig rendkívül alaposan kezdjük a munkát, precízen felépítjük az adott környezetet, hogy aztán késõbb, a történet érdekében céljainknak megfelelõen átalakítsuk az egészet - magyarázza Martin. - Átformáljuk a korabeli dolgokat, hogy a ma közönségéhez közelebb kerülhessenek. Baz olyan világot akart létrehozni, melynek stílusát a "valódi mesterkéltség" jellemzi legjobban. Az általunk kreált Párizsba az õ elképzelései szerint született musical remekül illeszkedik. Olyan hely, ahol természetes, hogy dalra fakad az ember."
"A "vörös függöny" stílusban készült filmek egyik legfõbb ismertetõjegyei a klasszikus mozifilmekre emlékeztetõ utalások - mondja Luhrmann. - A MOULIN ROUGE-ban például a 40-es és 50-es évek csillagainak jellegzetes hajviseletét és öltözékét idézzük: Marlene Dietrich a Kék angyal-ban, egy csipetnyi a Kabaré-ból, tisztelgés Rita Hayworth elõtt (Gilda). Reméljük, ez az állandó utalás és visszautalás segíti a közönséget, hogy jobban megértse a történelmi hátteret. Nagyon fontos, hogy a nézõk könnyen megértsék a történetet. Ebben a musicalben nem lassan és feltûnés nélkül adagoljuk a szereplõket és a helyzetet megvilágító elemeket, itt minden gyorsan és nyíltan történik."
A zene és a dalok valóban alapvetõek a karakterek és a történet szempontjából, ám a Luhrmann által választott mûfaj elég merész vállalkozásnak tûnt. A filmmusical ugyanis már jó ideje kiment a divatból, így aztán új utakat kellett találnia, hogy a mû megszólíthassa a mai közönséget. A kulcs: a színészek eldalolják a történetet. "Feltett szándékunk volt a dalok írásakor, hogy azok ne pusztán díszítmények legyenek, hanem a történetmondás szerves részei - magyarázza Pearce. - Így viszont nagy és erõs gesztusokkal kellett dolgoznunk, és a jeleneteket olyan mértékig széleseíteni, a karaktereket annyi energiával feltölteni, hogy ne lehessen mást tenni, mint ÉNEKELNI!"
"Baz nem kevesebbet tett, mint létrehozott egy teljesen újfajta musicalt - véli Fred Baron producer. - A klasszikus formát felrázta, új elemekkel vegyítette, és kevert egy új koktélt. A hagyományos hollywoodi musicalben a színészek dalra fakadnak és a nézõ tudja, hogy mindezt elõre felvették. A mi színészeink valami egészen merész dolgot tettek: élõben énekeltek a kamera elõtt. Baz azt az érzést akarta felkelteni, hogy az éneklés maga a színjátszás, és hogy nem hagytuk el a történet világát egy zenés epizód kedvéért. A szereplõk belsõ hangja egy musical hangja lett."
Bár a színészek eléneklik a történetet, Luhrmann már a kezdetekkor eldöntötte, hogy "a film nem elsõsorban a hangról, és másodsorban a karakterekrõl szól, hanem színészekrõl, akik a szerepeiket dalban adják elõ. Két olyan embert kellett találnunk a fõszerepekre, akik mindenekelõtt színészek, de énekelni is jól tudnak."